Oldalak

Mira

Mira
Napsugaram

2017. február 10., péntek

Hódolat a tavasznak








A legszebb tavasz
(Orsinak)


Vártalak…
Hirtelen kinyíltak a jácintok,
krókuszok, s csak azt tudom,
hogy szerettelek már akkor is,
nagyon, amikor a szívem alól
elindultál a fény felé,
azon a február végi,
tavaszt üzenő,
derengő hajnalon!

Veled jött el
a legszebb tavasz!
Korán érkezett, hogy ne fázzanak
a jöttödre hirtelen sarjadó
fűszálak alatt fázósan leskődő,
kíváncsi bogarak, és a korán rügyező
varázsmogyoró, az aranyfák,
magnóliák is mind veled hirdették
a születést, a megújulást,
azt a mondhatatlan csodát,
amit szavakkal leírni nem lehet,
mert a szó gyakorta bent reked,
ha végre érkezik
az élet csodáját harsogó
kisgyerek, és szavak helyett
megszületnek vele
a hála könnyei.


Ágak közt vergődő

Ágak közt vergődő fénycsillagok,
a lehajló égről zuhantatok.
Pislákoló lámpásként égtek,
ezüst pókfonál őrzi az áramot
az elárvult portán, ahol a pók lakott.

A színek mára fakóbbá váltak,
tompuló fények, és lomha árnyak
hajlonganak, s a lármás csend
valami zajos, dübörgő dallammal,
éteri ritmusban összecseng.


Angyalvirágok dalolnak

Lesz majd egyszer
egy gyönyörű,
mennyei kertem,
arany lombú fák alatt
vigaszt talál lelkem…

Ragyog a fény,
mosolyogva nyílnak  körben
égszínű virágok;
orgonák és liliomok,
égi szarkalábok.

Nem fáj akkor többé semmi,
örül minden lélek,
angyalvirágok dúdolják
a földi érkezőknek:
örök-szép
az élet.


Fényvirág

Anyám gyönyörű, nyári kertje,
rám köszön néha emlékeimben.
A pudvás kertkapu a mezőre tárul:
sárgul a repce, s a búzakalászok
szelíden lengve intenek.

Távol, a réten pipacsmezőre
réved a boldog emlékezet,
lángvörös fényben lobognak, égnek,
vérpiros szirmuk társa a szélnek,
kergetőznek a rét felett.

A nyárban arannyá sárguló földek
búzavirágot rejtegetnek,
kíváncsi fejük a napra néz,
égszínű kékjük megigéz,
hordja a szél az illatukat.

Mezei csokor az asztalomon,
anyám mosolya ragyog a szirmokon.
Szarkaláb, kamilla, mécsvirág,
pipacsok őrzik lágy szavát,
s égi mezőkön fényvirág.


Majd kivirul


Fagyot lehel a téli szél,
a hópelyhek forogva szállnak,
körbefonnak sejtelmes,
dermesztő, éji árnyak.
De ébred újra a tavasz,
s a fázós fűszálak alatt
hunyorgó gyíkok,
bámész bogarak lesik
ezüstös színeit,
ahogy a napfény,
ránk omolva,
milliárd szilánkra szétesik,
és élni kezd a Pillanat,
enged a fagyos indulat,
vajúdón születik a Szép;
tűnő jég alatt hóvirág fakad,
a szívekben könny és irgalom,
életre kelnek új örömdalok,
szél csókol borongós homlokot,
és élni vágyunk a napmelegben,
ha kivirulnak
a Holnapok.


Beleégünk


Ahogy eltűnt a nap a bársony égen,
a szemedet idéztem vissza éppen,
kerestem fénytöréseit, és a jó csönd
lassan visszavitt abba a régmúlt,
színes világba, mikor még szelíden
bólogatott a sárga,- a nárcisz bájos,
szégyenlős virága, és a liliom
büszkén, hófehéren hajladozott
a könnyű szélben, és kék volt az ég,
azúr a tenger, és fénylett a nap
már korán reggel, az utca megtelt
emberekkel, (akkor még mind fölfelé
néztek, mosolyogtak és sohasem
féltek), hiába jött el a borús este,
mindegyikük boldogan leste,
ahogy kigyúl, izzik a csillagok teste,
és belefesti az éjszakába – szórja
némán, szerte a világba – narancs
és zöld színeit, szívünkre vörös
fényt terít, alája bújunk, és reggelig
lelkünk a színekkel megtelik, és
kék lesz minden, zöld meg sárga,
és beleégünk az örök világba.



ultramarinban elvész

vajúdnak hosszan a voltok
múlt-igét szülnek a kínok
megérint
ezernyi volt-szép
rám zúdul
tengernyi kékség
áttör az égen
az ultramarin
heves királykék bűvöl
holtan születik az emlék
a megfagyott világ kobaltkék
ultramarinban elvész
megcsúfolt reményű
relikviád



Léleklánggal


Léleklánggal színezem fejfádat,
fölsejlik sok elfeledett emlék,
szereteted majd akkor is árad,
ha elsimulok, eltemet a nemlét.

Elmosódik fájó seb és átok,
emlékmű feszül, és az égig ér,
holtig dalolt énekem hallják ott,
ahol neved majd a verseimben él.

Ragyogsz ott, mint jóság és reménység,
nem lesz földi sír, ami eltemet,
a romló hús, szenny, mocsok, kevélység
az anyagvilág tűnő szégyene lesz.

Minden szempár majd az égre réved,
hol léleklánggal lobog az emléked.

(Parafrázis: William Shakespeare – LXXXI. Szonettjére)


Hová rejtette?

Hová tűnt apám mosolygása,
erős kezének biztonsága?
A cinkos fény szeméből,
anyámat keresve, hol kószál?
Hol járhat, merre?
A lét örömét hová rejtette?

Hová lett szájából a tiszta szó,
a csöndesen vigasztaló?
Hol van a derű, a nevetés?
Hallgat a hiány. A lombfűrész
néma, elhalkult minden madár.
Nesztelen lépteit hiába várom,
már csak hangtalan árnyéka jár.


Csak itt lehetnél!
(apám emlékére)


És olvadni kezdett a jégvirág,
szívemen hamuszín virág fakadt,
érted kondult a hajnali harang,
és zúgva visszhangozta áldott neved.

A hajlongó fenyőkön zúzmara remegett,
arcomra hűvös könnyként hullt a dér.
Hajnalra hirtelen kivirult az égbolt;
ez volt a nap, amikor születtél.

Jaj, csak itt lehetnél!


A Fény liturgiája


Újra e rezzenetlen sejtelem,
az ünnepélyes békesség van itt,
és visszhangzik a csend a lelkeken,
fölöttünk fény, mely majdnem elvakít.

Az ébredő világ még szendereg,
de szűnik a fagy, a jeges bilincs,
szívünkben csírázik a szeretet,
becstelen akarat végre már nincs.

Csitul a fájdalom, a könny apad,
kihajt a fű, bomlik ezer virág,
aranyban úszó horizont alatt
leveleket ringat minden faág.


Megéledsz


*A hajnali köd szürkén gomolyog,
farkasszemet néznek velem a csillagok.
Néma létem tetszhalálból életre fakad,
s a feslett város bűneit, s a reménytelen
szürkeséget elsöprő pirkadattal
vajúdón születő új tavaszban
átlényegülök.

Egy felém nyúló fénysugárhoz simulok,
megidézett sziluetted körberajzolom,
aranyló búzaszemként hullsz elém,
megéledsz szívemen, oltárcsend ünnepel,
látom a fénytörést szembogaradon,
s hogy újra élsz,
a lélegzet eláll.


Ébredés


Az álmos táj még szendereg,
fény-érintésre megremeg,
s amerre nézek, rezdülnek mind
az ébredő lények.
Rügyek pattannak hirtelen,
riadtan tápászkodnak
a bámész ághegyen.
Szökik a csönd; rigó-pár rebben
nyújtózó ágról, hajnali násztól
kába gerle borzolja szemérmes
párját, s a viháncoló verébseregre
dühösen lecsap, mohón fölkapva
előlük a száraz magokat.
A langyos napfény behajol
hozzám a nyitott ablakon,
arcomhoz bújik, míg ébredek.
Az utcán fásult emberek
– lehajtott fejjel mind siet –
szemükben dermedt éj-mosoly,
de gondoktól gyűrött homlokukon
már szelíden táncol
a megcsúfolt reményű tavasz.


Ragyogás


Mint jegenyesoron a napmeleg,
minden tavasz új reményt teremt.
Árad a fény a fáradt arcokon,
és lebegünk a valóság felett.

Míg ringatóznak ősi dallamok,
a színek, fények pompája ragyog.
Ha átölel a csönd, a lelkeken
már új világra nyílnak ablakok.


Kibomló tavaszon


A lényeget kutatom
fáradt szép szemedben
a gyöngéd féltést
aggódást keresem
a lángot fürkészem
a hirtelen lobbanót
a villanó vágyat
amint tovaszáguld
fut a napfény elé
csendesült örömmel
mint bogár a réten
fűszálak tövében
vagy mint madár szálldos
fodros felhők között
a hajnali égen
a szemedet fürkészem
kibomló tavaszon!


Hinnem kéne


Hinnem kell a feltámadásban,
hogy örökké forog a föld,
megbújsz a cseresznyevirágban,
meztelen fán élsz: moha-zöld!
Rózsa vagy, vöröslő vér-virág,
magadba fordulsz, mint szűz arák!
Anyám, időtlen életem!
Miért siratlak, Édesem?
Hinnem kéne a feltámadást,
hisz a föld állna nélküled…
Röhej a búcsú: létezel!
Fénytestű angyal,- közöttünk jársz!
Gyönyörű, ékes csillagom,
te kísérsz végtelen utamon.

 

Álmodom veled


Újra és újra rád csodálkozom,
ha átszelve az éjsötét eget
megérkezel, és végre hallhatom
a hangodat, és álmodom veled
egy ringatózó, régi dallamon.

Mint napmeleg tar jegenyesoron,
találkozásunk új reményt teremt,
és árad a fény fáradt arcodon,
míg lebegünk a valóság felett,
fénytörések - selyemszalagon,

és tenyeredhez bújik homlokom,
átkarollak, - csöndünk végtelen,
s e végeérhetetlen hajnalon
a fénykapun túl árnyék ténfereg,
s én tövis-szúrtan vért harmatozom.



Tavasz-lesen



Az álmos nap lassan feldereng,
ragyog a halványszürke ég,
pufók léggömbök - kis fellegek -
ereszkednek a fák fölé.

A langyos napfényben élni kezd
sok mezítelen kis koldus-ág,
fázva, hajlongva merengenek
új, tavaszi levélruhán.

Búcsú
Szétszórt álmok a part menti fövenyen.
Aranyhomokba fúló lábnyomok.
Szőnyegre hullt a cigarettád hamva.
Magamért zokogok.

*Evokáció: Pilinszky János, Négysoros


Átölel a fény


Elképzelem,
ahogy jössz elém
ha majd én is érkezem;
fehér világon átívelő,
északi fény leszel!
Utat mutatnak égre nyúló,
büszke ősfenyők,
s a felém hajló felhők mögül
az ég angyalai.
Aranyhajukat
könnyű szél lengeti,
közülük halkan szólít majd valaki:
régóta várlak, gyere, ne félj!
– és gyengéden átölel a Fény…


(Asszociáció Dsida Jenő: Tündéri éjben érkezel, című versére)


Földi szép


Mióta már, hogy mindenre
rácsodálkozom, ami él!
Nekem nyit virágot mindegyik tavasz,
velem tisztul a szürke világ,
ha közelít a tél, a patyolatfehér.

Mióta már, hogy elakad
a hangom, ha színes köveket
terít elém a parti hullám szelíden,
s a végeérhetetlen titkok - ős-erő,
tudás - hordozóit megérinthetem.

Mióta már, hogy amerre járok,
előre köszön minden faág,
testvérem mindahány bokor,
mi elém hajol, és lábam alól
fűszálak terelik félénk bogarak hadát.

Mióta már, hogy lenyűgöz e lét,
ringat a remegve múló, bársony idő,
halkuló szerelem-dallal andalít:
könnyebb legyen a búcsú, ha végül
marasztal, visszahív, a csábító, földi szép…


Áldás

Valami különös csend feszül fölénk,
sóhajos, igéző várakozás,
s mint harsány, újszülött beteljesedés,
elborít mindent a bíbor ragyogás.

Szunnyadó lelkek eszmélnek fényre,
fölrázva hosszan álmodók hadát,
múlik az árvák néma szenvedése:
balzsam az éteri hajnalhasadás.

Vedli a szürkület árnyék-ruháját,
omlik a földre a fényüzenet,
enyhül a kín, ahogy árad az áldás,
az ünnepre virradó világ felett.

Fölfelé élni


Templomok fénylő kupolái
mutatnak utat az ég felé,
üzenik, hogy fölfelé élni
méltó csak, mint a falevél:
párjához bújik, ha lehull a földre,
pörögve búcsúzik, ha elszáll örökre,
de fölfelé röpteti végül a szél.


Éteri dallam

Hallod az éteri hangot?
mennyei dallamok zúgnak,
harsog az éji karének,
táncoló árny araszolgat.

Lejteni hívnak a fények,
lesni az éj ragyogását,
hallani angyali kórust,
várni a hajnali áldást.

Bársony a hold takarója
őrzi a csillagok álmát,
fénymosolyukra felébred
édeni, szerelmes ábránd.

Halkul az éjjeli koncert,
vége a tücsökzenének,
pirkad a harmatos égbolt,
szivárvány feszül a szélnek.

Evokáció: Weöres S. Bóbita


Égi ölelésben

*“Az vagy nekem, mi testnek a kenyér,"
szomjazó szívem éltető forrása,
eláraszt ez a mámoros szenvedély,
napfény vagy; harmatos ég ragyogása!

Álmomban is hívlak; fényárban látlak,
megmaradsz végtelen tündöklés nekem,
fénytestű lényként holtamban is várlak,
szolgállak időtlen, örök kedvesem!

Dajkállak, mint anya édes gyermekét,
magasztos mosoly dédelgeti lelkem,
nem kell más, ha a menny édes ételét
nekem áldozod,- én megosztom veled!

Hallatlan kincs vagy, mindenem, e létben,
s végeérhetetlen ég-ölelésben!




Hamvaiból éled


Már fény töri át szobám ablakát,
minden hajnalt megszépít, megáld.
Pirkadatkor végre felderül
bánat-szürke álomból a csönd.

Otthonom sem puszta ház csupán,
tűnik a sok, sötét látomás.
Közel hajol hozzám a végtelen,
könnyeimen fényemlék terem.

Az égen szürke felhők foszlanak
– fényes szárnyú főnixmadarak –
feltámadnak halott hamvakon,
tűzhalálból, arany lángolással

(Átirat: Újjászületés című versemre)


„A Kék madarat nem kell távoli országokban keresni, mert a Kék madár maga a boldogság, és kalitkája; az emberi szív.” (Maurice Maeterlinck)

Kék madár

    Még alig lélegeztük be könnyedén
a tavasz mámor-illatát
fölöttünk már ott köröz a nyár
az öröklétet hirdető
gyönyörű kék madár
    az égen gyapjas bárányok siklanak
reggel derűs mosollyal ébreszt
a tűzvirág-szirmokat hullató
áldott nyári nap
fényével megsimítva
a  vérpiros mezőkön nyújtózó
gyorsan elhulló pipacsokat
hogy irgalomból nyert létükért
vigasztalódjanak
    s már hamvas gyümölcsök bújnak össze
szelíden a bodros ágakon
bódító illatár csábít szorgos méheket
és feláldozzák az őszi fák édes terhüket
ahogy érett gyermeküket
az elengedő bölcs anyák
és a fehér  tisztító hó alatt érlelődő
sovány magvakat
élni hívja majd
     megint az  új tavasz

Hódolat a tavasznak


Valami készül: zeng az ég,
éled a földön fű, virág,
dalol a rigó és a csíz,
reményre virrad a világ.

Micsoda kórus, mennyi fény!
Naptól részegült sok bogár
moccan a fűben, s már szalad,
április szele fújdogál.

Parányi élet minden rügy,
ághegyen ébredő lélek,
harmatos tavasz-hajnalon
újjászületést remélnek.

Bolond április, tavaszom!
Ébreszd fel alvó örömöm!
Már lombosodnak mind a fák,
lélegzetüket köszönöm!

(2015-ben, ugyanezen címen megjelent verseskötetem segítőit, és az új tavaszt köszön(t)ve – utószóval is)



2016. július 30., szombat

Gősi Vali: Csak szeretni (Válogatás)






Megszerettelek

Mielőtt megszerettelek,
már itt éreztelek a közelemben,
pedig azelőtt sohasem láttalak.
Hatalmas csönd volt körülöttem, -
hallottam a lélegzetedet,
és valami könnyed, légies dallamot...
- ma már tudom: a szíved ritmusa volt.
Időtlen béke költözött akkor
észrevétlenül a szívembe.
Egyszerre körbefont, átölelt
valami végtelen nyugalom,
mint egy puha takaró,
vagy elhagyott, finom pulóver,
melyből árad a rég átlényegült kedves illata ma is,
és átjár itt hagyott, bársony-melege...
Szerelem ez, tudom, - múlhatatlan, tiszta, éteri.
A szívemben épült palota ajtaja
azóta naponta kitárul, - várja, beengedi
a lábujjhegyen érkezőt,
és egy hang halkan kérleli:
csak meg ne szökj...!
- s hogy visszataláljon,
távozáskor mindig kulcsot ad neki.

Asszociáció Z. T. lírai soraira:
"Mikor megszerettelek, építettem egy palotát a szívemben. Beköltöztél oda. "


Szállnánk szabadon

ha ugyanúgy
ahogy a réges-régi ősz
első éjjelén
halkan
hajnalt
lehelnél
derengő szememre
s a kelő nap fényétől
bársony-
meleg kezed
lágyan simítva
ugyanúgy
ébresztgetne
bánatunk köddé válva
tűnt álom lehetne
repülnénk
együtt
szállnánk
szabadon
újjászületve
ahogy a régi őszön
suhannánk hosszan
egymást ölelve
amíg a fényből
talán
egy angyal
ugyanúgy
felénk
integetne


Gyöngéddé érik

Szeretlek, te örökifjú kedves,
mint forduló föld a lét tavaszát,
- hűs szerelmének újult magzatát -
ha hó alól már élni ébredez`.

Őrzöm azt a megfoganó percet,
mely értelmet ad, mint az anyaság,
és átörökít, mit az ifjúság
- ál-örömökért, olcsón - elenged.

Nem hagyom veszni, mi érték, soha!
Sorsom maradj, mely bármily mostoha,
átlényegül, ha őszintén ölelsz.

Gyöngéddé érik a dúlt szenvedély,
mint lankává szelídült meredély:
átörökítem, ha viszontszeretsz.


Szökevény szavak

Elszöktek
ajkunkról a legszebb szavak;
szeretni úgyis csak csendben
szabad.
Nem kell a szó,
a vallomás, jó ez a meghitt
némaság, mikor a legszebb gondolat
borzongva  életre kél!

Ragyog a pillanat … Igen!
Szeretni így szabad: törékeny
hallgatásban összeforrt ajkunk
bársonyában  csupán a csend
marad:
szökik a pillanat,
elszöknek ajkunkról is
a legszebb szavak.


Azt hittem

Azt hittem, jól szerettelek,
hogy meghaltam volna nélküled,
de túlbecsültem önmagam,
hiába volt a jelszavam, hogy:
szeress, ölelj, ha élni vágysz,
akkor is, ha halálra válsz,
ha szíved-lelked már tetszhalott,
és érzed, a vágytól összerogysz!
Elhagytál mégis, egy másikért,
hamis szerelem-himnuszért.

Talán rosszul szerettelek:
nem hitted hosszú hűségemet,
de te sem szerettél, valld be hát,
elbuktunk minden iskolát!
"Ki kérte forró haragod?
Szeretni ki bujtogatott?"
Nekem hazudtad önmagad,
s a másiknak adtad magadat!
Rettegés volt hamis életed,
hogy élhetnék tisztán is,
nélküled!

Hát szíven talált most végzeted,
bár velem telt gyáva életed,
betegre martad szívemet!
Hiába ámítasz, hogy szeretsz,
búcsúzzunk, indulj, elmehetsz!
Mesterkélt, hamis szenvedély,
ami utadon elkísér:
féltékeny, gyűlölt haragod
vidd a másiknak, te bolond!
Ne szóljunk! Jobb, ha hallgatunk,
s bűnünktől
összeroskadunk!


Múlhatatlan
szabálytalan rondó

Örökbecsű, gyönyörű valóság
minden egyes ébredés után
emlékekre révedni veled:
nekivágni hegygerincnek, szirtnek,
és úgy szárnyalni, mint a sasmadár.

S míg talpunk alatt ott hever a táj,
gyermekkori álmunk újraéled:
feldereng a könnyharmatos nyár,
múlhatatlan szerelmünk emléke -,
búzamezőnk, mit learattunk már -

majd izzó fényben finoman elillan,
s mint a pernye égett szaga, száll...
Felszárad a könnyünk a nyomában,
de minden újabb ébredés után
nekivágunk hegygerincnek, szirtnek,

és úgy szárnyalunk, mint a sasmadár.


Illatod őrzöm

"Vállamra ömlik a langyos végtelen."
Még átjár a lüktető, könnyed reszketés,
de éled az öntudat, s a kábult szenvedély
a lehulló hajnallal mögöttem marad.

Még itt vagy e törékeny, szép ébredésben,
mint halk, finom rezgés, éteri zene,
légies árnyékként tűnsz fel a fényben,
táncolni volna még érdemes veled!

Kár, hogy e tünde hajnal-születéssel
halkul a zene, és elnyel a fény,
foszlik a vágy, de az illatod őrzöm,
"mintha azzal is több volnék nélküled."

Evokáció: Mészáros László, Utolsó érintés


Széthullt szirmok

*"Ajtómnál álltál. Nem engedtelek be."
A lépcsőre ültél, s az éjszakába
beleborzongott a hiú remény,
tűnt szerelmünk hűvös némasága.
Fáztam, pedig pattogott a tűz a kályhában.
Az ablakból távolba meredő homályos
szemedet láttam, és a cikázó fényt
fakó arcod körül.
Csillagok fénye járt búcsútáncot
könnyeid nyomában, és a bíbor virág
a földre hullt remegő kezedből.
Az ajtón túl dermedten, némán álltam,
és hiába nyúltam érte. Széthullt
szirmokat vitt a szél utánad...
*"Mikor nem látsz, felsírok érted."

*Evokáció, Faludy György: Szerelmes vers.


Szeretnélek

Szeretnélek kibontani
bánatod páncéljából, végre,
hozzád hajolva lelkedhez érni,
tavaszt igézni a fagyos télre!

Szeretnék e rejtelmes csendből
életzenével kitörni újra:
ereidnek suttogó neszére
ébredni, lágyan összesimulva.

Szeretném, ha ütemre járna,
egy ritmust dobolna fáradt szívünk,
ahogy a régi éjen, amikor először
egymás szemébe néztünk!


Tűzliliomok égtek

Emlékszel?
Tűzliliomok égtek a kertben
kezedért nyúltam lassan
a beszédes csendben
meglapult egy maroknyi vallomás
félszeg gondolat feleslegessé váltak
akkor a szavak csak egyetlen
halk mozdulat volt
ami fontos maradt a szótlan estből:
egymásba font kezünk kerekre forrt
majd lomhán elnyúlt árnyéka
ami sokáig mozdulatlanul
megbújt a hintaszék alatt
aztán jött az a különös pillanat
a holdfényben megláttam újra
lángoló arcodat
szemed tükrén a fény cikázva
hirtelen átszaladt.
Tűzliliomok égtek a kertben
a csillagok alatt.

Wordsworth, William (1770-1850) TÁNCOLÓ TŰZLILIOMOK c. versére


Ezüstös őszünk

"Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem."

Sétáltunk lassan a Szajna partján,
aranyló avar sírt talpunk alatt,
áldott fénnyel ölelt a nap, s te is, -
soha így, huszonöt évünk alatt.

Nem számoltuk ott a múló órát,
de esténként fájt, hogy elmúlt a nap,
álmodtunk éjjel még sok-sok évet,
s arról, hogy jön még sok boldog tavasz.

Ez volt utolsó ezüstös őszünk,
s egyszer jött még el a kéklő tavasz,
aztán a másik aranyló őszön
gyermeket sirattunk a lomb alatt...

Folytassa pályázat - Az idézet Ady Endre: Párisban járt az Ősz című verséből való.


Ha lenne egy dal

Lennék fa lombja
ha szirmairól
hűvös harmatkönnyet is
áldozna lágyan
ám a fűre simulva
hervadna el a virág

és fészke után
ha fecske sírna árván
lennék fa lombja
hívnám és befogadnám
fodrozó levél alá

s reszkető fényben
a felhőkhöz bújó nap
ránk mosolyogna
hullhatna hűvös zápor
szivárvány sátra óvna

ha lenne egy dal
melynek dallama hosszan
lágyan altatna
halkan hajolna fölém
újra a hajnal veled


A búcsú elé

Legyen ma ünnep,
sírni is szabad,
törje meg csöndünket
az utolsó,
közös akarat!
Szeress még nagyon,
mielőtt magamat adom
a végtelen ölének:
emelj föl, szoríts,
egyedül nem bírom
tartani magam,
erőtlen törpeként
nem törhetem át
a csönd- kovácsolta,
óriás falakat.
Ha elválnak útjaink
úgyis leomlanak.


Tenyered melegét

A kezedet vágyom
tenyered melegét
kezemre hajló érintésedet
otthon-illatát idézni a múltnak
ledobni lelkünk tépett rongyait
kiteríteni takarónak
szerelmünk féltve őrzött titkait
felbátorodva a pőreségen
keresni tiltott fényeket
levetni közös bánatunkat
feledni gyászos sóhajunk
mámoros lélekkel
összehajolva
egymásba olvadó
kéz legyünk!


Ha örökké

parafrázis
Shakespeare XIII. Szonett

Bár örökké együtt lennénk, mi ketten,
S élhetnénk addig, míg a Föld forog.
Ám harcoljunk közelgő végünk ellen,
És áldozzuk fiunknak aranyunk.
Kölcsön-életünk így lesz végtelen
élet, s ha majd testünk végsőt hörög,
Újjászületnénk létében, s a szerelem
Édes másunkban maradna örök.
Van-e, ki minden kincset veszni küld,
Ha a kincs örökéletű, és majd
Harsan a zúgó taps és égi kürt
Hallik: mi a végzetes vesztes dal?

Ó, ha te hinnél, drágám, mint apád,
Fölnézne majd e gyermek is terád!

2008

Shakespeare
XIII. Szonett

Bár magadé volnál! de az, szerelmem,
Addig lehetsz csak míg földünk lakod:
Készülj gyorsan közelgő véged ellen
És add át másnak édes alakod.
Kölcsön-szépséged így lehet örök
Virágzás csak, mert, bár tested kihűl,
Újjászületnél s édes gyönyöröd
Édes sarj nyerné egykor örökül.
Van-e, ki ily szép házat veszni hagy,
Ha hű gond megjavíthatja, mire
Felzúg a tél viharos szele, vagy
A halál örök, fagysivár dühe?

Ó! csak a pazar. Drágám, volt apád;
Hadd mondja ezt a fiad tereád!


Végleges

Szemedbe nézek, és magunkat látom:
egyek vagyunk örök ifjúságban.
Múló időt rejtenek a ráncok,
dacolunk a leskődő halállal.
Minden szépség, jóság, ami a tiéd,
ékesíti az én kincses szívemet.
Egyek vagyunk, s ha lángunk együtt kiég,
mit számít, ki volt valaha öregebb?
Maradj csak féltő, ahogyan én vagyok:
magamat adom, érted létezem.
Tudd, hogyha mégis előtted halok,
holtamban is féltve őrzöm szívedet.

Hogy is tennéd, hogy tőlem visszavedd:
szövetségünk örök, döntésünk végleges.

(Parafrázis: William Shakespeare – XXII. Szonettjére)


William Shakespeare
XXII. Szonett

Tükröm hiába mondja, hogy öregszem,
Míg egy vagytok, te meg az ifjúság;
A te ráncaidat kell észrevennem,
Hogy belássam: közel már a halál.
Mert ami csak borít téged, a szép,
Ékes köntösként fedi szívemet,
Mely benned él, mint bennem a tiéd;
Hogy lehetnék így nálad öregebb?
Légy hát óvatos, Édes, amilyen
Én vagyok, nem magamért, de teérted,
Úgy hordva szíved, ahogy dajka sem
Félti kicsinyét, kit annyi baj érhet.

S ha majd enyém meghalt, ne várd szíved:
Nem úgy adtad, hogy egykor visszavedd.

Ford.:  Szabó Lőrinc


Számadás

Mióta mondod: nincs időd…!
Elköszön a nyár, nyomában ősz,
és megint fehér világban kergetőz
milliárd fagyos hópehely,
szavadat jég-csendbe rejtve el.

Tavaszig megint elmarad,
hogy átkarolod vállamat.
S ha csendedet néha megtöröm,
magadba rejtve gondodat
elsietsz: mindig van fontosabb.

Hallgatag maradsz soká, rideg,
s míg átdidergünk éjeket,
sötét ablakunk megfakult üvegén
újra  kinyílik a villanó
jégvirág-remény.

A hirtelen olvadás alatt
a csendben percenik szavad:
becéző megint mindegyik.
Szemedben gyémánt-könny gyűlik,
s mire „est borul a késő mára”,
meleg karod hív számadásra.

*Szádeczky-Kardos György: Nincs időd


Nélküled

hallgatás lopózott közénk
zongorafutam rezzent át a csenden
ólomlábakon állt velünk a perc
fáztam

– könnyű cipőm szétfoszlott azóta –
kioldott sálam ismét nyakamra tekertem
hogy reszkető testem helyetted
vele ölelkezhessen

a búcsúdal
azóta zokog bennem
koldus-lélekkel hallgatom
és közben megfagyok nélküled

(Mónos Jenő grafikájára)


Féltelek
(Pillangóhatás)

Bársonypillájú csöndünkre mára
ráterült a világ súlyos, süvítő némasága.
Az emlék még visszaűz a régmúlt világba,
amikor beszédes volt szelíd tekinteted:
de meghitt hallgatásaink helyett
óriásra nőtt lepkék táncolnak
a fejünk felett – hatalmasak,
akár a kék hegyek – és én féltelek,
mert e zajos némaságban
nem hallani a szívverésedet!
A világ hatalmasra tárult, köröttünk
csendek üvöltenek, és viharos,
orkán erejű, vad szelek hajtják
a tébolyult,  megvadult
lepkékként verdeső, hajdan szelíd
szélkerekeket.
Mondd, Uram!
Mit tehetek, hogy elviseljem
e rémületet?

A Pillangó-hatásról gondolkodva – Dalí képe előtt. (The Butterfly Effect),
Ha egy pillangó megrebbenti a szárnyát Pekingben, az akár tornádót is gerjeszthet Amerikában.”


Fázom

Szelíden kopogtat
ajtónkon a csönd,
mindhiába.
Kettőnk összezárt,
magányos gyásza
lassan öl,
de nincs gyógyír
a végérvényes árvaságra.
Nincs menekvés!
Bezártam magunkat  
zajos magányba.

Szoríts magadhoz!
Fázom!


Hamvadón

Jó volna hosszan, derűsen élni,
sokáig együtt maradni veled,
ám lassan tőled is búcsút veszek,
mert nem tudok már lobogva égni;

más lettem, kedves, homlokom ráncos,
bánattól fásult, torz a mosolyom,
már önmagamtól is távolodom,
mint párjától a vénülő táncos.

Derűsen, hosszan élni volna jó,
de köröttünk halkan pereg a hó,
búcsúzó falevelek hullanak.

Nem tudok én már többé lángolni,
csak hervadt virágként elhullani.
Emlékeink perzselt, ősz-aranyak.


Nem változom
(álom, közhelyekkel)

Tudod, én már sohasem változom,
maradok önző, és makacsul
ragaszkodom lelki kincseinkhez,
s hogy együtt nemesedjünk általuk,
reményeinkért magamat
áldozom.

Hiszem, hogy miénk marad minden,
mi egykor veszni látszott,
ha ölelve-sírva temettünk is
gyermeket  − vele jövőt,
reményt, boldogságot.

Hiszem, hogy elkísér majd végül
sok fontos emlék, ha fázós nappalokra
nem jönnek vissza soha már a lázas,
nyári esték, és örökre búcsút vesznek
az őszi égen húzó, mélykék
füsti fecskék;

ráhajolva az álmodó földre,
együtt olvadunk a mindenségbe,
így tűnünk el időtlen messzeségbe,
de mindenütt leszünk: a végtelenben is
szerelmet hirdetünk.


Veled

Tengervízként áradsz a szívembe,
belém simulsz, elvegyülsz velem,
s én aranyló parton, homoktengeren
megrészegülve hullámzom
veled.

Egymásba fonódunk  hosszan, szeliden
ránk hajol a végtelen, alázatos kék ég,
ujjaid ívében napsugár remeg,
homlokod ráncain boldogság
pihen.

Egyszerre valóra válik legszebb álmunk:
a selymes hullámok míg elborítanak,
hűsít, ringat a vágy, és érzékeinken
beteljesül végre a tiszta
szerelem.





a pillanat

szél hangján sóhajtó
szerenád
felsíró dallamok
ősz-arany verssorok
csók-emlék
nyári láz:
vacogó vágy ma
a vén ég alatt
ahol egy kósza csillag
- úgy mint akkor -
fényt csókol arcodra
eléd hull
s álmoddal
örökre
továbbszalad



*Szerelmi álmok

Ha valaha még újra visszatérnek
a holtig vágyott, szép szerelmi álmok,
ha meglelem is: csak versekben, dalban,
s ez álomban már végleg maradok.

A zene az, a vers dallama nékem,
mi szeretni holtamból is visszahoz:
szeretlek, bár néha kínnal égetsz,
félek, a lidérces álom eloroz.

Sorsomnak örökké része vagy már!
S ha fáradtan majd halni vágyom én,
s szerelmemért csak koldus-érdem jár,

ringasson dal, vers, tűnt szenvedély!
Öleljen lágyan, halkan a zene;
e ritmus legyen szerelmünk teteme.

* Liszt Ferenc, Szerelmi álmok (Asszociáció)


szelíd ölelésben

lángra lobbanni
szelíd ölelésben
égni észrevétlen’
narancsszín fényben
egymásba olvadni
hamvadó vágyban
megperzselődni
ködös félhomályban
egyazon dallamú
halk szívdobbanásban
megsemmisülve
álomba merülni
tavasz-éledéssel
újra felébredni
élni
élni
élni


a búcsú elé

legyen ma ünnep
sírni is szabad
hogy megtörje
csöndünket az
utolsó
közös akarat
szeress még nagyon
mielőtt átadom magam
a végtelen ölének
emelj föl szoríts
egyedül nem bírom
tartani magamat
erőtlen törpeként
nem törhetem át
a csönd-kovácsolta
óriás falakat
ha elválnak útjaink
úgyis leomlanak


A hűség dala
(elképzelt dallam)

Majd álmaidban visszatérek néha,
mint édes emlék, múlthozó varázs…
Az ajtó nyitva áll, te vársz rám,
s én ég-selyemben suhanok feléd.

Besüt a hold, ezüst csillagéjben
táncra nyújtom újra két kezem,
a régi, kedves dallal üdvözölsz majd,
álmélkodva érkezésemen.

Átölelve tart’sz e fényes éjen,
lélegzetünk egy ütemre kél,
pirkadatkor búcsúcsókot rejtek
egy bársony ránc mögé az arcodon.

Meglelsz minden hajnalébredésben,
mosolyodban ott rejtőzködöm,
visszatükröződöm szemed fényén,
- hűséged e dallal köszönöm.


Tavasz-pillanat

Rigópár ült ma a parkban,
boldogan trilláztak a fán.
Napsugár táncolt a tavaszban,
egy szirmát bontó ibolyán.

Csak álltunk a pillanatban,
s - ahogy a földre az ég -
rám hajolt kedvesem karja,
és néztük a rigókat még…


fagyott remény

ha hűvös visszhang marad
egyszer
minden
szép szavad
ha csírájában elhal benned
a félénk gondolat
ha állni látszik a szótlan est
és a pillanat
könnyű fátyla
rezzenetlen
s minden mozdulat
megdermed
mi élni rezdül
becéző szavad
sem születik soha több már
elvetél
s magad
e néma jeges ürességnek
fagyott foglya vagy
csak állsz hosszan e jégidőben
dermedt rab
maradsz
mégis
felém
vonszolod majd
végül
magadat


[Hamvadó]

Mit ígérhetnék neked,
mit adhatnék,
ha kihunyó fényemet
úgyis elborítja majd
a gyilkos vég?

A sötét rettenetben
hiába emelem az
ég felé tekintetem,
nem titkolhatom
félelmemet, hogy tiszta
szívvel itt élni már
nem lehet!

Végül forró tűz éget,
porrá és hamuvá leszek
– magunkért, érted –
és hamvadó fényvirág
fakad a szívem fölött,
neked.


Álmodom veled

Újra és újra rád csodálkozom,
ha átszelve az éjsötét eget,
megérkezel, és újra hallhatom
a hangodat, és álmodom veled
egy ringatózó, régi dallamon.

Mint napmeleg, tar jegenyesoron,
találkozásunk új reményt teremt,
és árad a fény fáradt arcodon,
míg lebegünk a valóság felett,
fénytörésben, kék selyemszalagon.

És tenyeredhez bújik homlokom,
átkarollak; csöndünk végtelen,
s e végeérhetetlen hajnalon
a fénykapun túl árnyék ténfereg,
s én tövis-szúrtan vért harmatozom.


Önző ölelésben

Azt kérded, miért, hogy tövisként szúrok,
szememből miért csak vád lobog?
Érzem, ha mégoly szorosan ölelsz is,
csillagfény-távol a mosolyod!
Tudod, sem hatalmas,
sem csillag nem vagyok,
felelni is csak félszegen tudok:
elakadt szavaid hűvös csendje,
szemed átható tükrözése,
fél-ölelésben rejtőző csókod,
belém ívódott kétkedések;
repülni vágysz, de magadat félted!

Félek én is, ha repülni hagylak,
nem állhatsz ellen a csillagoknak,
elszöksz majd örökre, rab madár,
és azután hiába vágyom már,
hogy egyedül enyém maradj!
Harcolok érted, s te szelídíts meg,
ahogy a Kisherceg számára is
csak az egyetlen rózsa szelíd,
mely csupán neki virít!
Kérlek, fogolyként tarts rabul,
míg szerelmünk önző
halálba alkonyul!

Sorsom lettél

Tenyerednek
hűs rejtélye
bársony-melege
meghittsége
hosszú hűséged erénye
hallgatásod
– néma vétked –
feloldozás szép estéken
karjaidban
ölelésben
folyton termő
szerelem
sorsom lettél:
kegyelem!

Titkon búcsúzunk

(Evokáció, Szergej Jeszenyin: Bokraink közt)


„Bokraink közt már az ősz barangol”,
harmatkönnyet sírnak mind a fák,
halk neszekkel eloson szeptember,
hátrahagyva minden aranyát.

Homlokunkon új barázdák nyílnak,
mélyükön a bánat elsimul,
íriszünkön a tompuló fények
szelídülnek, létünk alkonyul.

Esténként, a szürke fellegekkel
elmélázva, titkon búcsúzunk;
ébredünk-e újra napmelegre,
vagy az örök télbe indulunk?

Halántékunk őszi dér-színébe
az éjek tűnő vágyat rejtenek:
foszló álmok, mézillatú esték,
elfáradtam, Isten veletek!
*

Szergej Jeszenyin

Bokraink közt


Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére –
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal
macska módra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

(Ford.: Rab Zsuzsa)


Égi ölelésben

*“Az vagy nekem, mi testnek a kenyér,"
szomjazó szívem éltető forrása,
eláraszt ez a mámoros szenvedély,
napfény vagy; harmatos ég ragyogása!
Álmomban is hívlak; fényárban látlak,
maradsz a végtelen tündöklés nekem,
fénytestű lényként holtamban is várlak,
szolgállak időtlen, örök kedvesem!
Dajkállak, mint anya édes gyermekét,
magasztos mosoly dédelgeti lelkem,
nem kell más, ha a menny édes ételét
nekem áldozod; majd megosztom veled!

Hallatlan kincs vagy, mindenem, e létben,
s végeérhetetlen égi ölelésben!


*Evokáció: Shakespeare, LXXV

Shakespeare
LXXV

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.
*

A csönd mögött

leült közénk a némaság
néztük a tengert órákon át
hallgattunk hosszan
amíg a víz fölött
fátyol-fénnyel ránk köszönt
az ébredő nap

a lehajló ég alatt
időtlenségbe költözött
velünk a csönd
a fodrozó víz fölött
eltévedt dallamot
sodort felénk a szél

megtört a csendvarázs
fölöttünk lángolás
vakító hajnalfény derült
félszegen dalra kélt szívünk
boldogan táncra kelt
velünk a régi nyár

súlytalan álmodás
valóságos varázs
különös szárnyalás
a parti homokon
szerelmes-fiatalon
táncolt velünk a fény

körben a víz fölött
tükröző nap mögött
titokban elbújt
majd megszökött
a leskődő csönd

2011


Mégis

*"és mégis
ma is"
eltölt a büszkeség és hála
micsoda összhang volt a szavakban
mikor könnyedén kértél
maradjak nálad egy éjszakára

akkor még
meghittség simult
a Pillanatba
kék volt a csendünk
hasonlított a tavaszra
és a kora-nyár illatára

*"és mégis
ma is"
– micsoda különbség! –
még eltölt a büszkeség és hála
de néha átsírom utánad az éjszakákat
próbálom elűzni a maradék vágyat
a házból ahol átlényegült a csend

a színek mára
kihunytak utánad
ez már a nem titkolt bánat
a jégmadár
dermedt akarása


Kibomló tavaszon


A lényeget kutatom
fáradt szép szemedben
a gyöngéd féltést
aggódást keresem
a lángot fürkészem
a hirtelen lobbanót
felvillanó vágyad
amint tovaszáguld
fut a napfény elé
csendesült örömmel
mint bogár a réten
fűszálak tövében
vagy mint madár szálldos
fodros felhők között
a hajnali égen
a szemedet fürkészem
kibomló tavaszon!


Beleégünk

Ahogy eltűnt a nap a bíbor égen,
a szemedet idéztem vissza éppen,
kerestem fénytöréseit,
és a jó csönd lassan visszavitt
abba a régmúlt, színes világba,
amikor még boldogan mosolygott
rám a sárga,- a nárcisz bájos,
szégyenlős virága, és a liliom
büszkén, hófehéren hajladozott
a déli szélben, és kék volt az ég,
és zöld a tenger, és fénylett a nap
már korán reggel, az utca megtelt
emberekkel, (akkor még mind fölfelé
néztek, mosolyogtak és sohasem
féltek), hiába jött el a sötét este,
a bársony égen mind boldogan leste,
ahogy kigyúl, izzik a csillagok teste,
és belefesti az éjszakába – szórja némán,
szerte a világba – narancs és zöld
színeit, szívünkre vörös fényt terít,
alája bújunk, és reggelig lelkünk
a fényekkel megtelik, és kék lesz
minden, zöld és sárga, és beleégünk
az örök világba.

Követlek öntudatlanul
„Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,”
lehet, hogy már halott vagy,
vágyaim kihűlt teste.

Az is lehet, hogy jobb ez így,
talán már sohasem látlak,
élek nélküled,- mégis veled:
te álomkép, én titkos társad.

Végül talán majd elfeledsz
örökre te is engem,
nem érdekel, hogy létezem,
vagy kinőtt a fű felettem.

„Napokra elfeledtelek,”
azt hittem, úgyis vége,
amíg egy éjjel elhozott
valami furcsa kényszer.

Követlek öntudatlanul
azóta álmomban, s ébren,
mint anya óvja gyermekét,
vigyázlak nappal, éjjel.

(Evokáció: Pilinszky János
Miféle földalatti harc című versére, és Bodó Richárd, Követlek, bármerre mész c. fotójára)


Talán

Talán egy színes festmény a lét csupán,
Talán nagy, vidám ház e világ, és végtelen falán
Talán a fák, az ég is csak képek…
Talán a porszem földi lények
- köztük az emberek - angyalok ma már,
s Isten épp' rólunk mesél.

Talán való az álom, hogy nincs halál…
Talán a sötétből hajnalpír fakad…
Talán halott szerelmek élednek újra…
Talán az angyalok szemében, aranyló reszketéssel
megcsillan most a Nap…
s nyár csókol, szél dalol tavaszt.
Talán még visszatér a tűnt varázs…
Talán fény-ébredésre kék hajnal fakad…
Talán éled halott szerelmünk újra…
Talán bús szemedben megcsillan még a Nap,
s fényével visszatér a nyári láz,
napfény-tűz ébreszt, fénycsók varázs.
Talán a fagyos, hófehér táj is álom…
Talán csak tisztul álmában a világ,
Talán gyertyaláng kelti föl, kinek e lét örök álom,
Talán harmatot csókol a hajnal a halott fákon.
Gyere, aludjunk, kedves, talán való az álmom,
s mire ébredsz, szerelmem, álmodat valóra váltom!

Alkony

Akár a búcsúzó, alkonyi elégiák,
őszült szerelmünk mára fáradttá vált.
Aranyló kertünk bokrai árván,
lombjukat vesztve maradtak
itt velünk, halkabban cserreg
vénült fáinkon a rekedt rigó,
ezüst nyarunk már csendben álmodó,-
a horizont halvány, gyűrött fénykép,
az ég azúrja és a tenger fakó-kék,
s ha hozzánk hajol az alkonyattal néha
egy-egy sárguló, sápadt emlék,
riadtan iszkol, tűnik hamar,
elrettenti a konduló lélekharang.
S ahogy búcsúzik bágyadtan,
lassan a nap, megint a némaság,
halottaink vértelen mosolya az,
ami körbefon, és álmunkban
velünk marad.


Csak szeretni

A költő sem akar végül már semmit,
csak gyengéden szeretni, ráncos,
erőtlen kezével írt versét
az emberek szívére tenni.
A jó csöndre vágyik, az ihletet szülő,
mély hallgatásra, és a lényeget még
a csöndből kiássa, de nem akar mást,
semmit, csak gyengéden szeretni,
és legalább néha önmagának megfelelni.

A szíve sem kóborol végül egyre-másra,
tisztul a vágya, és ha nagy-sokára
szárnyakat bont a szavakká érlelt,
szelíd gondolat, a költő végül
nem akar mást, semmit,
csak gyengéden szeretni,
belecsókolni szerelmes versét
a lüktető, zajos, elvadult világba.
Ennyi csupán a költő utolsó vágya.