Oldalak

Mira

Mira
Napsugaram

2017. február 10., péntek

Hódolat a tavasznak








A legszebb tavasz
(Orsinak)


Vártalak…
Hirtelen kinyíltak a jácintok,
krókuszok, s csak azt tudom,
hogy szerettelek már akkor is,
nagyon, amikor a szívem alól
elindultál a fény felé,
azon a február végi,
tavaszt üzenő,
derengő hajnalon!

Veled jött el
a legszebb tavasz!
Korán érkezett, hogy ne fázzanak
a jöttödre hirtelen sarjadó
fűszálak alatt fázósan leskődő,
kíváncsi bogarak, és a korán rügyező
varázsmogyoró, az aranyfák,
magnóliák is mind veled hirdették
a születést, a megújulást,
azt a mondhatatlan csodát,
amit szavakkal leírni nem lehet,
mert a szó gyakorta bent reked,
ha végre érkezik
az élet csodáját harsogó
kisgyerek, és szavak helyett
megszületnek vele
a hála könnyei.


Ágak közt vergődő

Ágak közt vergődő fénycsillagok,
a lehajló égről zuhantatok.
Pislákoló lámpásként égtek,
ezüst pókfonál őrzi az áramot
az elárvult portán, ahol a pók lakott.

A színek mára fakóbbá váltak,
tompuló fények, és lomha árnyak
hajlonganak, s a lármás csend
valami zajos, dübörgő dallammal,
éteri ritmusban összecseng.


Angyalvirágok dalolnak

Lesz majd egyszer
egy gyönyörű,
mennyei kertem,
arany lombú fák alatt
vigaszt talál lelkem…

Ragyog a fény,
mosolyogva nyílnak  körben
égszínű virágok;
orgonák és liliomok,
égi szarkalábok.

Nem fáj akkor többé semmi,
örül minden lélek,
angyalvirágok dúdolják
a földi érkezőknek:
örök-szép
az élet.


Fényvirág

Anyám gyönyörű, nyári kertje,
rám köszön néha emlékeimben.
A pudvás kertkapu a mezőre tárul:
sárgul a repce, s a búzakalászok
szelíden lengve intenek.

Távol, a réten pipacsmezőre
réved a boldog emlékezet,
lángvörös fényben lobognak, égnek,
vérpiros szirmuk társa a szélnek,
kergetőznek a rét felett.

A nyárban arannyá sárguló földek
búzavirágot rejtegetnek,
kíváncsi fejük a napra néz,
égszínű kékjük megigéz,
hordja a szél az illatukat.

Mezei csokor az asztalomon,
anyám mosolya ragyog a szirmokon.
Szarkaláb, kamilla, mécsvirág,
pipacsok őrzik lágy szavát,
s égi mezőkön fényvirág.


Majd kivirul


Fagyot lehel a téli szél,
a hópelyhek forogva szállnak,
körbefonnak sejtelmes,
dermesztő, éji árnyak.
De ébred újra a tavasz,
s a fázós fűszálak alatt
hunyorgó gyíkok,
bámész bogarak lesik
ezüstös színeit,
ahogy a napfény,
ránk omolva,
milliárd szilánkra szétesik,
és élni kezd a Pillanat,
enged a fagyos indulat,
vajúdón születik a Szép;
tűnő jég alatt hóvirág fakad,
a szívekben könny és irgalom,
életre kelnek új örömdalok,
szél csókol borongós homlokot,
és élni vágyunk a napmelegben,
ha kivirulnak
a Holnapok.


Beleégünk


Ahogy eltűnt a nap a bársony égen,
a szemedet idéztem vissza éppen,
kerestem fénytöréseit, és a jó csönd
lassan visszavitt abba a régmúlt,
színes világba, mikor még szelíden
bólogatott a sárga,- a nárcisz bájos,
szégyenlős virága, és a liliom
büszkén, hófehéren hajladozott
a könnyű szélben, és kék volt az ég,
azúr a tenger, és fénylett a nap
már korán reggel, az utca megtelt
emberekkel, (akkor még mind fölfelé
néztek, mosolyogtak és sohasem
féltek), hiába jött el a borús este,
mindegyikük boldogan leste,
ahogy kigyúl, izzik a csillagok teste,
és belefesti az éjszakába – szórja
némán, szerte a világba – narancs
és zöld színeit, szívünkre vörös
fényt terít, alája bújunk, és reggelig
lelkünk a színekkel megtelik, és
kék lesz minden, zöld meg sárga,
és beleégünk az örök világba.



ultramarinban elvész

vajúdnak hosszan a voltok
múlt-igét szülnek a kínok
megérint
ezernyi volt-szép
rám zúdul
tengernyi kékség
áttör az égen
az ultramarin
heves királykék bűvöl
holtan születik az emlék
a megfagyott világ kobaltkék
ultramarinban elvész
megcsúfolt reményű
relikviád



Léleklánggal


Léleklánggal színezem fejfádat,
fölsejlik sok elfeledett emlék,
szereteted majd akkor is árad,
ha elsimulok, eltemet a nemlét.

Elmosódik fájó seb és átok,
emlékmű feszül, és az égig ér,
holtig dalolt énekem hallják ott,
ahol neved majd a verseimben él.

Ragyogsz ott, mint jóság és reménység,
nem lesz földi sír, ami eltemet,
a romló hús, szenny, mocsok, kevélység
az anyagvilág tűnő szégyene lesz.

Minden szempár majd az égre réved,
hol léleklánggal lobog az emléked.

(Parafrázis: William Shakespeare – LXXXI. Szonettjére)


Hová rejtette?

Hová tűnt apám mosolygása,
erős kezének biztonsága?
A cinkos fény szeméből,
anyámat keresve, hol kószál?
Hol járhat, merre?
A lét örömét hová rejtette?

Hová lett szájából a tiszta szó,
a csöndesen vigasztaló?
Hol van a derű, a nevetés?
Hallgat a hiány. A lombfűrész
néma, elhalkult minden madár.
Nesztelen lépteit hiába várom,
már csak hangtalan árnyéka jár.


Csak itt lehetnél!
(apám emlékére)


És olvadni kezdett a jégvirág,
szívemen hamuszín virág fakadt,
érted kondult a hajnali harang,
és zúgva visszhangozta áldott neved.

A hajlongó fenyőkön zúzmara remegett,
arcomra hűvös könnyként hullt a dér.
Hajnalra hirtelen kivirult az égbolt;
ez volt a nap, amikor születtél.

Jaj, csak itt lehetnél!


A Fény liturgiája


Újra e rezzenetlen sejtelem,
az ünnepélyes békesség van itt,
és visszhangzik a csend a lelkeken,
fölöttünk fény, mely majdnem elvakít.

Az ébredő világ még szendereg,
de szűnik a fagy, a jeges bilincs,
szívünkben csírázik a szeretet,
becstelen akarat végre már nincs.

Csitul a fájdalom, a könny apad,
kihajt a fű, bomlik ezer virág,
aranyban úszó horizont alatt
leveleket ringat minden faág.


Megéledsz


*A hajnali köd szürkén gomolyog,
farkasszemet néznek velem a csillagok.
Néma létem tetszhalálból életre fakad,
s a feslett város bűneit, s a reménytelen
szürkeséget elsöprő pirkadattal
vajúdón születő új tavaszban
átlényegülök.

Egy felém nyúló fénysugárhoz simulok,
megidézett sziluetted körberajzolom,
aranyló búzaszemként hullsz elém,
megéledsz szívemen, oltárcsend ünnepel,
látom a fénytörést szembogaradon,
s hogy újra élsz,
a lélegzet eláll.


Ébredés


Az álmos táj még szendereg,
fény-érintésre megremeg,
s amerre nézek, rezdülnek mind
az ébredő lények.
Rügyek pattannak hirtelen,
riadtan tápászkodnak
a bámész ághegyen.
Szökik a csönd; rigó-pár rebben
nyújtózó ágról, hajnali násztól
kába gerle borzolja szemérmes
párját, s a viháncoló verébseregre
dühösen lecsap, mohón fölkapva
előlük a száraz magokat.
A langyos napfény behajol
hozzám a nyitott ablakon,
arcomhoz bújik, míg ébredek.
Az utcán fásult emberek
– lehajtott fejjel mind siet –
szemükben dermedt éj-mosoly,
de gondoktól gyűrött homlokukon
már szelíden táncol
a megcsúfolt reményű tavasz.


Ragyogás


Mint jegenyesoron a napmeleg,
minden tavasz új reményt teremt.
Árad a fény a fáradt arcokon,
és lebegünk a valóság felett.

Míg ringatóznak ősi dallamok,
a színek, fények pompája ragyog.
Ha átölel a csönd, a lelkeken
már új világra nyílnak ablakok.


Kibomló tavaszon


A lényeget kutatom
fáradt szép szemedben
a gyöngéd féltést
aggódást keresem
a lángot fürkészem
a hirtelen lobbanót
a villanó vágyat
amint tovaszáguld
fut a napfény elé
csendesült örömmel
mint bogár a réten
fűszálak tövében
vagy mint madár szálldos
fodros felhők között
a hajnali égen
a szemedet fürkészem
kibomló tavaszon!


Hinnem kéne


Hinnem kell a feltámadásban,
hogy örökké forog a föld,
megbújsz a cseresznyevirágban,
meztelen fán élsz: moha-zöld!
Rózsa vagy, vöröslő vér-virág,
magadba fordulsz, mint szűz arák!
Anyám, időtlen életem!
Miért siratlak, Édesem?
Hinnem kéne a feltámadást,
hisz a föld állna nélküled…
Röhej a búcsú: létezel!
Fénytestű angyal,- közöttünk jársz!
Gyönyörű, ékes csillagom,
te kísérsz végtelen utamon.

 

Álmodom veled


Újra és újra rád csodálkozom,
ha átszelve az éjsötét eget
megérkezel, és végre hallhatom
a hangodat, és álmodom veled
egy ringatózó, régi dallamon.

Mint napmeleg tar jegenyesoron,
találkozásunk új reményt teremt,
és árad a fény fáradt arcodon,
míg lebegünk a valóság felett,
fénytörések - selyemszalagon,

és tenyeredhez bújik homlokom,
átkarollak, - csöndünk végtelen,
s e végeérhetetlen hajnalon
a fénykapun túl árnyék ténfereg,
s én tövis-szúrtan vért harmatozom.



Tavasz-lesen



Az álmos nap lassan feldereng,
ragyog a halványszürke ég,
pufók léggömbök - kis fellegek -
ereszkednek a fák fölé.

A langyos napfényben élni kezd
sok mezítelen kis koldus-ág,
fázva, hajlongva merengenek
új, tavaszi levélruhán.

Búcsú
Szétszórt álmok a part menti fövenyen.
Aranyhomokba fúló lábnyomok.
Szőnyegre hullt a cigarettád hamva.
Magamért zokogok.

*Evokáció: Pilinszky János, Négysoros


Átölel a fény


Elképzelem,
ahogy jössz elém
ha majd én is érkezem;
fehér világon átívelő,
északi fény leszel!
Utat mutatnak égre nyúló,
büszke ősfenyők,
s a felém hajló felhők mögül
az ég angyalai.
Aranyhajukat
könnyű szél lengeti,
közülük halkan szólít majd valaki:
régóta várlak, gyere, ne félj!
– és gyengéden átölel a Fény…


(Asszociáció Dsida Jenő: Tündéri éjben érkezel, című versére)


Földi szép


Mióta már, hogy mindenre
rácsodálkozom, ami él!
Nekem nyit virágot mindegyik tavasz,
velem tisztul a szürke világ,
ha közelít a tél, a patyolatfehér.

Mióta már, hogy elakad
a hangom, ha színes köveket
terít elém a parti hullám szelíden,
s a végeérhetetlen titkok - ős-erő,
tudás - hordozóit megérinthetem.

Mióta már, hogy amerre járok,
előre köszön minden faág,
testvérem mindahány bokor,
mi elém hajol, és lábam alól
fűszálak terelik félénk bogarak hadát.

Mióta már, hogy lenyűgöz e lét,
ringat a remegve múló, bársony idő,
halkuló szerelem-dallal andalít:
könnyebb legyen a búcsú, ha végül
marasztal, visszahív, a csábító, földi szép…


Áldás

Valami különös csend feszül fölénk,
sóhajos, igéző várakozás,
s mint harsány, újszülött beteljesedés,
elborít mindent a bíbor ragyogás.

Szunnyadó lelkek eszmélnek fényre,
fölrázva hosszan álmodók hadát,
múlik az árvák néma szenvedése:
balzsam az éteri hajnalhasadás.

Vedli a szürkület árnyék-ruháját,
omlik a földre a fényüzenet,
enyhül a kín, ahogy árad az áldás,
az ünnepre virradó világ felett.

Fölfelé élni


Templomok fénylő kupolái
mutatnak utat az ég felé,
üzenik, hogy fölfelé élni
méltó csak, mint a falevél:
párjához bújik, ha lehull a földre,
pörögve búcsúzik, ha elszáll örökre,
de fölfelé röpteti végül a szél.


Éteri dallam

Hallod az éteri hangot?
mennyei dallamok zúgnak,
harsog az éji karének,
táncoló árny araszolgat.

Lejteni hívnak a fények,
lesni az éj ragyogását,
hallani angyali kórust,
várni a hajnali áldást.

Bársony a hold takarója
őrzi a csillagok álmát,
fénymosolyukra felébred
édeni, szerelmes ábránd.

Halkul az éjjeli koncert,
vége a tücsökzenének,
pirkad a harmatos égbolt,
szivárvány feszül a szélnek.

Evokáció: Weöres S. Bóbita


Égi ölelésben

*“Az vagy nekem, mi testnek a kenyér,"
szomjazó szívem éltető forrása,
eláraszt ez a mámoros szenvedély,
napfény vagy; harmatos ég ragyogása!

Álmomban is hívlak; fényárban látlak,
megmaradsz végtelen tündöklés nekem,
fénytestű lényként holtamban is várlak,
szolgállak időtlen, örök kedvesem!

Dajkállak, mint anya édes gyermekét,
magasztos mosoly dédelgeti lelkem,
nem kell más, ha a menny édes ételét
nekem áldozod,- én megosztom veled!

Hallatlan kincs vagy, mindenem, e létben,
s végeérhetetlen ég-ölelésben!




Hamvaiból éled


Már fény töri át szobám ablakát,
minden hajnalt megszépít, megáld.
Pirkadatkor végre felderül
bánat-szürke álomból a csönd.

Otthonom sem puszta ház csupán,
tűnik a sok, sötét látomás.
Közel hajol hozzám a végtelen,
könnyeimen fényemlék terem.

Az égen szürke felhők foszlanak
– fényes szárnyú főnixmadarak –
feltámadnak halott hamvakon,
tűzhalálból, arany lángolással

(Átirat: Újjászületés című versemre)


„A Kék madarat nem kell távoli országokban keresni, mert a Kék madár maga a boldogság, és kalitkája; az emberi szív.” (Maurice Maeterlinck)

Kék madár

    Még alig lélegeztük be könnyedén
a tavasz mámor-illatát
fölöttünk már ott köröz a nyár
az öröklétet hirdető
gyönyörű kék madár
    az égen gyapjas bárányok siklanak
reggel derűs mosollyal ébreszt
a tűzvirág-szirmokat hullató
áldott nyári nap
fényével megsimítva
a  vérpiros mezőkön nyújtózó
gyorsan elhulló pipacsokat
hogy irgalomból nyert létükért
vigasztalódjanak
    s már hamvas gyümölcsök bújnak össze
szelíden a bodros ágakon
bódító illatár csábít szorgos méheket
és feláldozzák az őszi fák édes terhüket
ahogy érett gyermeküket
az elengedő bölcs anyák
és a fehér  tisztító hó alatt érlelődő
sovány magvakat
élni hívja majd
     megint az  új tavasz

Hódolat a tavasznak


Valami készül: zeng az ég,
éled a földön fű, virág,
dalol a rigó és a csíz,
reményre virrad a világ.

Micsoda kórus, mennyi fény!
Naptól részegült sok bogár
moccan a fűben, s már szalad,
április szele fújdogál.

Parányi élet minden rügy,
ághegyen ébredő lélek,
harmatos tavasz-hajnalon
újjászületést remélnek.

Bolond április, tavaszom!
Ébreszd fel alvó örömöm!
Már lombosodnak mind a fák,
lélegzetüket köszönöm!

(2015-ben, ugyanezen címen megjelent verseskötetem segítőit, és az új tavaszt köszön(t)ve – utószóval is)